David Lynch halála egy kitölthetetlen lyukat hagyott a film világában de a nyoma és befolyása ezt túlszárnyalja. Zenéje kifejezetten hatással volt az egyéni avantgárd géniuszára, melyek túlszárnyalták a szimpla filmzene státuszt, szerves részévé válva filmjei identitásának.
Lynch karrierje elején több rövidfilmet készített 1967 és 1974 között, de első nagy filmje az “Eraserhead” volt 1977-ben. A film egy nyomasztó, szürreális és horrorisztikus film, amely Henry Spencer rémálomszerű világát mutatja be, ahogy ipari környezetében egy torz csecsemő apjaként próbál boldogulni. A film hangzásvilága és vizualitása teljesen egyedi. A kényelmetlen hangulatot a filmben a tudatalatti gépi hisszegések, drónolások és dübörgő zajképek keltik, de egy kivétel van a filmben. A film egyik jelenetében betekintést nyerünk Spencer radiátorába, ami egy kis színpadot rejt, ahol a “Lady in the Radiator” előadja a Lynch és Peter Ivers által írt kísérteties dalt, az In Heaven-t. A film kijövetelekor, éjféli vetítéseken ez a dal transzfixálta nézőket és leszögezte a film “anti-mainstream” hozzáállását. Popularitása miatt sok zenekar feldolgozta a dalt, ezek között van a proto-goth-rock zenekar, Bauhaus és a Pixies.
A 2021-es Dűne világhírűvé tette Frank Herbert novelláinak eredeti sztoriját, de David Lynch már 1984-ben megalkotta filmjét, amely ötvözte az eredeti köny science-fiction világát és Lynch absztrakt, “camp” stílusú képi vizualitását. A végeredmény egy kultikus mestermű lett amely a mai napig megállja a helyét, még az új filmek mellett is. Az egyetlen része ami szürreálisabb a film megjelenésénél az a filmzenéjének története. Toto, a rock zenekar pár évvel a film megjelenése előtt adta ki negyedik stúdió albumát, “IV” címmel ami olyan dalokat tartalmaz mint “Rosanna” és a világhírű “Africa”. Miután sok zenészt meghallgatott Lynch ez volt ami igazán felkeltette a figyelmét és felkérte őket a filmre. A zenekar így írta le Lynch kérését a zenére: “Egy anti-Star Wars, mély, dübörgő és lassú. Nagyon különleges rendező és ember [David Lynch]. Minél furább volt annál jobban szerette David… imádta a baljóslatú hangzásokat.” A zenekar rajongói voltak Lynch filmjeinek ezért egy egyszerű kollaboráció volt és jó barátság alakult belőle. A film nem volt nagy siker és ugyanez volt az eset a filmzenével, még Toto nevével is rajta, de mindkettő saját világukban a legbefolyásosabbak lettek. Sok utánuk jövő médiában utalnak vissza a filmre és zenéjére és kialakult egy kultikus rajongótábora az 1984-es Dűnének, ami büszkén támogatta a filmet és zenét. Egyik ilyen rajongó Billy Idol, aki a zenekar gitárosának elmondta hogy a kedvenc Toto albuma a Dűne és a mai napig nem tudják a tagok, hogy humor vagy valós érzelem volt a megjegyzése mögött. Egy másik ilyen rajongó az Grimes akinek első albuma “Geidi Primes” arra a koncepcióra épült hogy mi lenne ha ő írta volna a film zenéjét. Grimes albuma jóval később jött ki mint a film, 2010-ben, sőt Grimes is négy évvel a film megjelenése után született, de mégis óriási befolyással volt életére és zenei karrierjének kezdetére. Maga az album neve egy utalás a filmbeli Geidi Prime bolygóra és mivel előadóneve Grimes volt megváltoztatta a nevet, hogy rímeljen. Így lett Primes.
Csak két évvel később már meg is jelent David Lynch következő filmje, a “Blue Velvet”. A film egy nyugtalanító neo-noir thriller, amely a kisvárosi idill mögött rejtőző sötét és erőszakos világot tárja fel. A film egy fiatal férfi, Jeffrey Beaumont nyomozását követi, aki egy levágott fül megtalálása után egyre mélyebbre merül egy rejtélyes femme fatale és egy brutális bűnöző bizarr világába. A film egyik legkontrasztosabb pillanata a Ben nevű karakter által énekelt In Dreams dalnak előadása amit Roy Orbison énekel. Elsőre Orbison utálta a dal használatát a filmben, de barátainak bíztatására újranézte a filmet. Ezzel az alkalommal sokkal jobban értékelte a filmet és dal használatát ami arra inspirálta, hogy újra felvegye a dalt és kiadjon egy új zenei videót amely bevágott jeleneteket használt a filmből. Ennek eredménye az lett hogy Orbison karrierje újra felkapott lett és egészen haláláig sikeres fenntartotta ezt.
1990-ben David Lynch meglepő fordulatot vett stílusában amikor kiadta a”Wild at Heart”című filmet, amely egy szenvedélyes és erőszakos road movie, Sailor és Lula szerelmespár szökését követve Amerika veszélyekkel teli, groteszk tájain. A film egyszerre brutális és álomszerű, keverve a szürreális látomásokat a popkulturális utalásokkal, miközben a szerelem és a szabadság határait feszegeti. Sailor karakterét, akit Nicholas Cage játszott, Elvis befolyásolta. Cage a filmben egy rock klubban adja elő a Love Me című dalt ami ekkorra már Lynch-nek egy klasszikus védjegye volt és a rengeteg popkultúra utalás csak megbélyegezte a filmet egy szerelem levélként a zenei világért.
Ugyanebben az évben megjelent David Lynch legfontosabb munkája, amely rengeteg embert inspirált és befolyásolt. A “Twin Peaks” egy kultikus misztikus krimisorozat, amely egy kisváros felszíne alatt rejlő titkokat tárja fel Laura Palmer meggyilkolásának nyomozása során. Az FBI-ügynök Dale Cooper érkezése után a történet egyre szürreálisabbá válik, ahol álmok, természetfeletti elemek és groteszk karakterek keverednek. A sorozat egyedi hangulata, abszurd humora és mélyen nyugtalanító atmoszférája újradefiniálta a televíziós történetmesélést. A sorozat zenéje szerves része, nem létezhetne a vizuális atmoszfére Angelo Badalamenti kísérteties zenéje nélkül. Lynch szorosan együttműködött Badalamenti-vel, gyakran a zenész mellett ülve, lefestve a képet ahogy Angelo kísérte a rendező szavait Fender Rhodes zongoráján. Laura Palmer dala is így készült összesen 5 perc alatt. A Twin Peaks David Lynch igazi mesterműve, amely egy már ezelőtt is inspiráló rendezőből egy elismert géniuszt tett aki örökre megváltoztatta a film, filmzene és zene világát.
Ha szeretnétek többet hallani David Lynch filmzenéiből és a dalokból amiket inspirált, akkor az alábbi playlistre kattintva láthatjátok a listánkat.
Írta: Bágyi Ádám
Deep Cutz magazin 