Emlékszel amikor a panelrések repedéseiben denevérek laktak? Amikor nyáron egy darab szunyogott sem lehetett látni, mert mind megették őket a denevérek? Aztán arra, hogy jöttek a kőművesek és beöntötték betonnal a réseket? A denevérek nem támadtak fel többé, még halloweenkor sem, de a mostani halottak napján, November elsején, a Turbinában a posztpunk igenis feltámadt és egy kihagyhatatlan fesztivált adott.

A debreceni Lakótelep duó feladata volt becsalogatni a közönséget és azt ügyesen ‘panel-családiasan’ tették, megalapozva a poszt-punk fesztivál atmoszféráját. A háttérben vetített Szomszédok sorozat jelenetei és a zene együttese tökéletesen visszaadta a lakótelepi élet monoton szépségét és a benne rejlő csendes reménytelenséget.

A Lakótelep dalai ugyanakkor nemcsak az unalom és a hétköznapok megnyugtató ismétlődéséről szóltak, hanem arról is, hogy mindannyiunkban ott lapul a vágy a kitörésre, még ha ez a vágy az évek és dalok múlásával egyre halkabbá válik és az itt töltött lét sorsszerűen a melankóliába fulladásra ítél. Amikor a tehetetlenség feszültsége a csúcspontra ért, a duó egyre dühösebb visszhangzó énekbe és vad mozdulatokba kezdett. Zenéjük mégis mosolyt csalt az emberek arcára, mert minden hang és szó olyan ismerős volt.

A .kalibrál négyese energikus belépőjével azonnal magával ragadta a közönséget, az első ütemtől kezdve játékuk végigsöpört a tömegen. Experimentális elektronikus hangzásviláguk, a szintetizátor és a dob erőteljes dominanciája egy lüktető alapot adott, ami az ember szívveréséhez hasonló ritmust diktált, felrúgva a korábbi tehetetlenségről szóló üzenetet.

A Turbina méregzöld fényei és a sűrű füsttengere különös, vibráló hátteret alkottak a .kalibrál dühös melankolikusan dús dalai számára. Amint a koncert a vége felé közeledett, Márk, az énekes „TE! TE! TE!” fájdalmas és mérges kiáltásai egyre erőteljesebben visszhangoztak, míg a dobok és a szintetizátorok mélyülő hangjaitól teljesen felforrt a levegő. A nagyterem ekkorra már szűknek bizonyult és a közönség a zenével együtt lélegzett és mozdult. A koncert végén szükség volt egy lélegzetvételnyi szünetre, mert a katarzis füstjét ki kellett szellőztetni.

A .kalibrál vad hullámait lecsillapítva lépett színpadra a VIDAL, háromfős felállásuk. Ahogy elindult a szettjük, a közönség érezte, hogy a banda nem rúgja fel a korábbi lendületet, hanem magabiztosan keretet ad neki, mélyebb, érzelemdús gitárszólamaikkal hipnotikusan követhető dallamokat adott. A basszusgitár szívbemarkolóan rezonált a közönséggel, a melankolikus ének pedig a lakótelep magányos, hajnali részegség pillanatát idézte meg. 

A szett vége felé a zenekar folyamatosan építette a feszültséget, melynek tetőpontja az első moshpit kirobbanása lett. Ezután fokozatosan kiengedett a frusztráltság és a testek mozgása a hullámokat verő szintetizátor hangját kezdték el ismét követni, míg el nem érte a teljes feloldást a befejező akkordokban. Megmutatták hogyan tud egy zenei utazás egyszerre feszültséget generálni és békét hozni.

Ezt követően a színpadon megjelent az öttagú NANANA, a csörgőkarikás valkűrként színpadra lépő énekessel az élen. Ahogy a .kalibrál hevesre dobogtatta a szívünket, ők az egész termet megrázták, mintha minden egyes dobütésbe belerezegtek volna az épület ablakai. A pszichedelikus, transzszerű elektronikus szólamok egymásba olvadva feloldhatatlan kételyeket vetettek fel és ahogy a szintetizátor morfizálódott, az éles gitárhangok villámcsapásként érték a közönséget, egy tébolyult táncra késztettve őket. A NANANA ötöse teljes összhangban játszott, energiájuk rejtélyesen életerős és érzelemdús volt.

Ráadásdaluk kezdésekor bizonyossá vált, hogy ez már nem csak koncert, hanem egy valódi rituálé, ahol a közönség teljes transzba esett, egyetlen pulzáló egységgé válva és amikor a végső akkord is elhalt, egy darab belőlük ott maradt a színpadon.

A Soviet Monday fellépése előtt a szünetben a közönségből kevesen mozdultak el a helyükről, mindenki izgatottan várta a záró és egyben végső produkciót. Amikor végre színpadra léptek az együttes azonnal magával ragadta a tömeg figyelmét. A lüktető gitár és dob ütemek szinte azonnal lázbahozták a közönséget és az energikus, zabolátlan előadás elkapott mindenkit. 

A dalaik sötét, melankolikus szövegei gondolkódóba ejtették az embereket és az elégedetlenségtől fűtött sorok mélyen rezonáltak a hallgatósággal. 

A Soviet Monday zenéje egyre erőteljesebb feszültségpulzusokat küldött végig, amik a tömeget olyan pogózásba sodorta, mintha a lakótelepi lábas paneleket kitépték volna a földből. A Fekete Mercédesz különösen erős pillanat volt, amikor a vad dobok és ének erőszakos intenzitása és a briliáns, szinte sikító gitárpengetések elhozták a moshpit melegágyát, ahol aki csak mert teljes erőbedobással tombolt.

A terem levegője végletekig izzott, mintha az egész termet a pokol tüze árasztotta volna el, elérve a teljes katarzist, viszont a zene váratlanul megszakadt és otthagyták a vágyakozó nézőket ráadás nélkül. Mindez kifejezve azt, hogy sokan sohasem szabadulhattak ki a panel nyomasztó betontengeréből és a panel lét ördögi köre újra indul. Ezek után mindenki szédülve próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Ez a fellépés minden jelenlévő számára felejthetetlen marad.

Írta: Szabó Ariel

Fotózta: Berényi Fanni / @koncertkontent